A tested már tudja. Te mikor mondod ki?

Nagy vágyam egy ideje, hogy megosszam veletek a gondolataimat. Nem feltétlenül kész válaszokat, inkább kérdéseket, felismeréseket, mélyebb érzéseket és azokat a hitrendszereket, amelyek időről időre megmutatják magukat bennem vagy a kapcsolódásaimban. Talán ez lesz ennek a legjobb módja: időnként kiemelni egy-egy témát, és együtt egy kicsit mélyebbre menni benne.

Nemrég beszélgettem egy férfival a szexről. A beszélgetés egy pontján megdöbbenve, már-már indulatosan beszélt arról, mennyire sérelmezi, hogy szerinte sok nő nem figyel a férfi örömére a szexben. Mintha azt gondolnák: odaadják a puncijukat, és a férfi elégedjen meg ennyivel.

És tudjátok, milyen vagyok. Nekem mindennek kell a mélysége. Keresem az okokat, azt, ami a kimondott mondatok, a reakciók és az érzések mögött van.Amikor egy ilyen téma belép egy beszélgetésbe, én először általában nem a másikat kezdem el vizsgálni. Hanem önmagamat. Átvilágítom a saját kapcsolódásaimat. A szexualitásomat, az egyensúlyomat. Az adás és a befogadás egyensúlyát. A férfiakhoz való kapcsolódásomat. Felteszem magamnak a kérdéseket akkor is, ha nem mindig kényelmesek.

A beszélgetés végére pedig megszületett bennem valami, amit végül nem osztottam meg ezzel a férfival. Úgy éreztem, nem kell átadnom neki. Annyit azonban kimondtam, hogy a szex mindig tükör.

Ha olyan a szex, amilyen, az valamit mutat.

Mutatja a kapcsolódás minőségét. A bizalmat, a közelséget, a távolságot. Azt, hogy mennyire merünk jelen lenni önmagunkként a másik előtt. Ebben egyébként egyetértettünk.

De engem azóta is inkább az érdekel: mi van mindez mögött?

Miért nem merjük önazonosan felvállalni önmagunkat az intimitásban és a szexualitásban?

Miért félünk beszélgetni a másikkal? Nemcsak gondolatokról, hanem érzésekről is.

Miért nem vagyunk kíváncsiak a saját szexualitásunkra? Miért nem térképezzük fel a saját testünket, a vágyainkat, a határainkat, azt, hogy mi esik jól, és mi nem?

És ha mi magunk sem ismerjük ezeket, hogyan tudnánk megmutatni őket a másiknak?

Miért nem kezdünk el ezekről beszélni már egy kapcsolat elején?

Persze, ez már kíván némi önismeretet. Megmondom őszintén, nem is keveset.

De talán érdemes megnéznünk, milyen hitrendszerek állhatnak mindezek mögött.

A szégyen.

A félelem.

A sebezhetőségtől való rettegés.

A bizalmatlanság.

És talán még sok minden más.

Nézzük meg őket közelebbről. És talán itt jön a számomra egyik legérdekesebb kérdés.

Mi történik akkor, amikor már a sokadik olyan együttlét után vagyok, amelyben valójában nem vagyok jelen? Amikor újra és újra megélek valamit, ami nem az a minőség, nem az a kapcsolódás, nem az a szellemiség, amit nőként vagy férfiként a szexualitásban képviselni és átélni szeretnék.

Mikor jön el az a pont, amikor azt mondom: én ezt már nem akarom így tovább?

És ha eljön ez a pont, akkor miért nem változtatok?

Mert szerintem sokszor nem az a legnagyobb kérdés, hogy felismerjük-e, hogy valami nincs rendben. Sokszor felismerjük.

Érezzük a testünkben.

Érezzük utána.

Érezzük abban, hogy valami hiányzik. Hogy nem voltunk igazán ott. Hogy adtunk valamit magunkból, de közben talán mégsem adtuk oda önmagunkat. Vagy éppen túl sokat adtunk oda úgy, hogy közben nem kérdeztük meg magunktól: én ezt valóban akarom? És mégis újra megtörténik. Talán másik emberrel. Talán ugyanazzal. Talán ugyanabban a kapcsolatban, évekig. És itt számomra már nem az a kérdés, hogy milyen volt a szex.

Hanem az, hogy miért maradok benne valamiben, ami nem én vagyok?

Mitől félek jobban?

Attól, hogy újra megélek egy olyan együttlétet, amelyben nem vagyok jelen?

Vagy attól, ami akkor történne, ha végre kimondanám, hogy mire vágyom?

Mert a változáshoz egyszer csak láthatóvá kell válnom.

Ki kell mondanom, hogy ez nekem nem jó.

Hogy erre vágyom.

Hogy erre nem vágyom.

Hogy így szeretném.

Hogy így nem.

És lehet, hogy valójában nem is a szexualitásunkat félünk felvállalni, hanem önmagunkat.

Mert mi történik, ha megmutatom, mire vágyom, és a másik nem akarja?

Mi történik, ha nemet mond?

Mi történik, ha kinevet?

Ha túl soknak tart?

Ha kevésnek?

Ha furcsának?

Ha elutasít?

Ezért maradunk sokszor inkább a megszokottban. Mert egy nem jó, de ismerős kapcsolódás néha biztonságosabbnak tűnik, mint megmutatni valakinek azt, akik valójában vagyunk. És itt kezdődik számomra igazán a szexualitás önismereti része. Nem ott, hogy mit szeretek az ágyban. Hanem ott, hogy merek-e igazat mondani magamnak arról, amit érzek.

És ha már tudom az igazat, merek-e aszerint élni?

hamarosan folytatom..