Amikor Isten nem engedi, hogy megkapd azt, amire a legjobban vágysz
Az egyik legnehezebb kérdés, amit emberként feltehetünk magunknak, talán ez: miért nem engedi Isten azt, amire ennyire vágyom? Miért nem történik meg az, amiről úgy érzem, hogy végre megoldaná az életemet? Miért omlik össze minden akkor, amikor már szinte karnyújtásnyira vagyok attól, amire olyan régóta várok?
Erre a kérdésre nincs egyetlen igaz válasz. Nem is szeretnék olyat állítani, hogy pontosan tudom, miért történnek bizonyos dolgok az életünkben. Csupán szeretnék megosztani egy nézőpontot, amely az évek során sokszor segített értelmet találni azokban az időszakokban, amikor minden kilátástalannak tűnt.
Előfordul, hogy valamit teljes szívünkből szeretnénk. Annyira vágyunk rá, hogy már-már abszolút igazságként tekintünk rá. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha végre megérkezik az életünkbe, minden fájdalmunk megszűnik, minden kérdésünkre választ kapunk, és végre békére találunk. Aztán újra és újra falakba ütközünk. Már majdnem sikerül, már majdnem elérjük, már majdnem megérkezünk... és mégis minden szétesik. Az élet mintha megállítana. Káosz követi a reményt, csalódás követi a várakozást, és egyszer csak ott találjuk magunkat egy olyan csendben, amely egyszerre fájdalmas és bénító.
Vannak pillanatok, amikor annyit sírtunk már, hogy nem maradnak könnyeink.
Amikor a lelkünk szinte sajog a tehetetlenségtől. Ilyenkor természetes, hogy megrendül a hitünk. Megrendül a bizalmunk abban az őserőben, amely addig vezette az utunkat. Nem értjük az összefüggéseket. Dühösek lehetünk. Kétségbeesettek. Csalódottak. Talán még Istenre is haragszunk.
És tudod mit?
Én nem azt mondom, hogy ezeket az érzéseket tagadd meg.
Nem azt mondom, hogy mosolyogj, amikor belül darabokra törtél. Nem azt mondom, hogy erőltesd a hitet, amikor éppen elveszettnek érzed magad.
Azt kérem inkább, hogy éld meg.
Merj dühös lenni.
Merj sírni.
Merj kérdezni.
Merj összetörni. Mert az őszintén megélt fájdalom nem a hit ellentéte. Sokszor éppen azon az úton vezet végig, amelyen a hit mélyebbé válik. Van ugyanis egy különös tulajdonsága a csendnek. Amikor már elfogynak a válaszok, amikor elfárad a küzdelem, amikor már nem marad más, csak a csend, akkor történik valami egészen különleges. Éppen abban az állapotban, amikor úgy érzed, hogy semmit sem értesz, elkezd kirajzolódni valami, amit korábban nem voltál képes meglátni.
Önmagad.
Lehet, hogy Isten nem azért nem engedi azt, amire ennyire vágysz, mert büntetni akar. Lehet, hogy nem is azért, mert meg akar óvni valamitől. Lehet, hogy egyszerűen azért, mert újra és újra ugyanarra szeretné irányítani a figyelmedet.Arra, ami már most is benned él. Mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy majd egy új kapcsolat, egy új munka, egy új lehetőség vagy egy új élethelyzet oldja meg azt, amit belül érzünk. Mintha mindig kívül keresnénk azt, amit valójában belül kellene felfedeznünk.
Pedig minden olyan eszköz, amelyre szükséged van a következő lépéshez, már ott van benned.
Az erő.
A szeretet.
A kitartás.
A kreativitás.
A bölcsesség.
Az együttérzés.
A potenciál.
Csak nem hiszed el, hogy valóban a tiéd. Évek, évtizedek alatt megtanultuk megkérdőjelezni önmagunkat. A családunk, a környezetünk, a társadalom sokszor tudattalanul is azt tanította, hogy kevés vagy. Hogy nem vagy elég tehetséges. Nem vagy elég okos. Nem vagy elég értékes.
Csakhogy Isten talán egészen másképp lát téged. Ő nem a hiányaidat nézi, hanem azt a mérhetetlen lehetőséget, amelyet már a teremtésed pillanatában beléd helyezett.
Talán ezért nem adja oda rögtön azt, amire annyira vágysz. Mert előbb szeretné, ha felfedeznéd azt, aki valójában vagy. Mert amikor ez megtörténik, többé nem egy külső eseménytől várod a megváltást. Nem egy új körülménytől reméled a békét. Tudni fogod, hogy a változás forrása mindig is benned volt. Ez egyszerre a legnagyobb ajándék és a legfájdalmasabb felismerés.Mert ráébredsz, hogy talán nem a lehetőség hiányzott az életedből. Hanem a bátorság, hogy elhidd: Isten már régen mindent beléd helyezett, amire szükséged van.
És amikor ezt végre meglátod, már nem ugyanaz az ember leszel, aki valaha kétségbeesetten könyörgött azért az egyetlen dologért. Mert addigra rájössz, hogy a legnagyobb csoda talán nem az, hogy megkapod azt, amire vágytál. Hanem az, hogy végre felismered azt, aki mindig is voltál. Ez után nem menekülésből fogod választani azt a helyet, azt a dolgot, hanem egy tudatos, szeretett teljes jelenlétből, döntésből. De kitudja lehet a végére már nem is választnád..
Ölelés,
Debi
Hozzászólások